Beszámoló Kilián Imrétől, az egyik útitársunktól: Mélybenyomások a székelyek és a macik földjéről
2022.05.30-2022.06.06.
„Ha elindulsz végre, mindig csak keletre tarts, sohasem nyugatnak!
S ne félj, hogyha estére kóbor kutyák a sarkadban ugatnak!” (Ismerős Arcok)
Gyerekkoromban – lehettem talán 10-12 éves – egyszer atyám vitt el, nyugodjon poraiban! Nagy tudású ember volt, irodalmár, egyetemi professzor, a többek között csíksomlyói passiójátékok kutatója, akkoriban muzeológus. A módszerváltás után egy konferencián egy székely tudósember félrevonva megkérdezte: ő járt-e harminc éve Csíkszeredában egy kiskamasz gyerekkel (ez lettem volna én). A magánút előtt ugyanis felhívták azon a bizonyos piros telefonon, hogy ha egy Kilián nevű tanárember jön, mindent mutassanak meg neki, ami ki van állítva, de a függönyök mögé semmiképp se engedjék be, még bepillantani se. (fiatalabbaknak: rendőrállamkorszak, atyám valamelyik kollégája jelenthetett, ez felbuborékolt a városi, megyei majd országos szintre, átugrott a román követségre, ahol már kéznél volt a piros telefon).
Fiatalabb koromban hébe-hóba átutaztam Erdélyen, talán még Székelyföldön is járhattam… nem tulajdonítva túl sok jelentőséget a dolognak. Ám lényegileg a módszerváltás időszakától – krisztusi koromtól – erősen érdeklődtem a csángó magyarság sorsa iránt – de legtöbb informátoraim, magyarok és székelyek is inkább eltanácsoltak tőle – még tanult román barátaim sem hallottak róluk – a székelyekről igen, de azt pl. nem tudták, hogy a székelyek is magyarok…
Aztán tíz év szünet után újra láthattam a Kanadában élő középső fiamat is, aki épp hegedülni tanult, és a nagy kérése az volt, hogy hozzam össze egy erdélyi prímással. Apa telefon fel, egy hét múlva már Kelet felé robogtunk a Mazsi nevű (malacképű és -színű) WagonR műcsótányom hasában. Találkoztunk prímással is, egy huszonéves legénykével.
Életváltó és -fordító élmény volt… Azóta is ismételgetem, hacsak tehetem, hacsak mód van rá. Négy éve még a Csíksomolyói Búcsúba is eljutottam – akkor egyetemi kapcsolatokon keresztül hivatalos kiküldetésben jártam arrafelé, amit épp keresztbetört a hosszú hétvége… (Igen, pünkösd vasárnapján, ugyanez a csapat, igen a Géczy Gábor barátommal is, nyugodjon ő is!) Az akkori élmények csak rátettek mindenre egy jó nagy lapáttal… több ismerőssel találkoztam a búcsúban, mintha a pesti Nagykörúton végigsétálnék.
Kirándulások, élmények
Most a hasonszőrű környékbeli társaság egyhetes kirándulásába kapcsolódtam be, bár az ismeretség csupán két embert jelentett személyesen, a többiekkel vadi új barátság köttetett. A program sok-sok gusztusos és vonzó elemet tartalmazott: fürdés, mofettázás, templomok és füvesemberek látogatása, és nem utolsósorban maga a Búcsú!
Fürdésből kettőt sikerült összehoznunk – a harmadik már ismét a gúnyhatáron belül teljesült. A vízaknai fürdő ára kissé borsos volt ugyan, de a sós víz is finom volt, és a szaunázás is jól esett. Úgyszintén a víz színén hintáztató játék, amit Jani barátunk javasolt… Csíkzsögödön – Csíkszereda külfalujában a fürdés olcsóbbra jött ki, ott nem szaunáztunk, viszont mofettáztunk. (Vízakna még nem Székelyföldön, hanem Nagyszeben vonzáskörzetében fekszik… ahol annak idején Bem apó meg a mi Sándorunk, a Petőfi is harcolt az osztrák császári és a szövetkezett román felkelő erők ellen.)
A mofetta a Székelyföldön lépten-nyomon a talajból feltörő, általában kéntartalmú gázokra épülő műintézmény. A gáz egyfelől jótékony hatással van a szervezetre – sok-sok betegséget gyógyít –, másfelől viszont belélegezni életveszélyes, de az egyéb felső testnyílások – szemek, száj, orr – számára sem éppen kedvező… Ez utóbbi feltétel némi körültekintéssel ugyan, de könnyen teljesíthető, hiszen a kiáramló gáz a levegőnél nehezebb, és mint a víznél, csupán megfelelő kiömlő nyílást kell hagyni a helyiségen, hogy a gázszint ne emelkedjen derékmagasságnál feljebb. Az aktuális szint szabad szemmel viszont sajnos nem látható, aki biztos akar magában lenni, az – mint a pincékben a must forrása idején –, gyertyával, gyufával vagy öngyújtóval könnyen ellenőrizheti azt… Különösen veszélyes lehajolva lélegezni, akár egy lepottyant kulcscsomó, akár egy kulcscsomót kereső ember felsegítése végett – ha ez mégis szükséges, inkább befogott orral tegyük! Magam egyszer kicsit hevesebben akartam leülni, a gáz felkavarodhatott, ösztönösen nem szippantottam bele, az érzés mégis olyan volt, mintha frissen reszelt tormából kicsit többet kapunk a szánkba – az orrom, a szájam, a fülem, és általában mindenem telement a maró gázzal… Nem érdemes…
Az első két éjszakát Gelencén töltöttük. Csak odaérve lett számomra világos, hogy egy háromszéki falucskáról van szó, amely közvetlenül a Kárpátok tövében fekszik, onnan már csak a hegyek, az erdők és a macik.
A vacsora alatt a házigazda hosszú verses köszöntővel szórakoztatott bennünket. Éveim okán az asztalfőre ültettek – kedvem lett volna valami rímtelen, de szeretet- és tiszteletteljes visszaköszöntőt mondani, de a gazda köszöntője egyre hosszabb és csavarosabb lett, magyarul ellopta a showt, már mindenki éhes volt (én is), és inkább enni akartunk, mint oda-vissza szóvirágokban gyönyörködni.
Gelencén, mint sok más székely településen szépen felújították az Árpád-kori templomot, és benne – mint több más székely településen – a Szent-László legendát ábrázoló freskósort is. Hiába, itt a kicsi országban nehezebben tudjuk elképzelni: a székely határvédő nép; többet szenvedtek a kunok támadásától is, majd később tatárjárásból is többet adott nekik a történelem, talán egy tucatnyit is – (a legutolsót pl. 1717-ben).
Szintén Gelencén meglátogattuk a tanító urat is, aki nyugdíjasként immár a szenvedélyének hódol – fafaragással foglalkozik, kopjafákat, bútorokat, ajándéktárgyakat farag. Kopjafa kérdésében azonnal tudtam, hogy a megrendelője leszek – kis beszélgetés után nyélbe is ütöttük a megállapodást. (igen, a kicsi fiam nyughelye fölé…)
Gelencéről még felugrottunk a Perkőre is – Kézdiszentlélek feletti dombocska, kis kápolnával és csodás kilátással a háromszéki medencére… A kápolnában érdekes pálca és csőhangszereket próbálhattunk ki révülő hangulatban. A helyszín csodálatos, varázsos, meditatív. Az efféle helyek nem engedik pillekönnyen oda a látogatót, védekeznek. Most is így történt. A fenyegető vihar láttán inkább kisbusszal mentünk fel, de az esőkabátjaink ellenére a húsz méterre csökkent gyaloglás alatt is lényegileg bőrig áztunk. Az eső miatti buszozás amiatt is rossz választás volt, mert lefelé irányban komolyan csúszott a felfelé még száraz kavicsos út, és Jani sofőrünknek nem kis odafigyelésébe került a gépezetet biztonságban aszfaltcsíkra vezérelni.
Szivárványt néztünk a Perkőn
Szent László ábrázolás a kis kápolnában
Az út során több templomot is megnéztünk, ahol sok helyen restaurált Szent-László freskókat is láthattunk. Gelencén kívül jártunk Sepsikilyénben, Csíkszentmihályban és Csíkkarcfalván is, de megnéztük a sepsiszentgyörgyi református templomot is.
A kilyéni templom több szempontból is különleges volt. Egyrészt aznap Balla Ede szakrális földrajztudós barátunk is velünk volt, akinek az előadását örömmel hallgattuk. Másrészt Kilyén a Kilián név magyaros alakja, ezért a rokonságérzés és az érintettség helyből biztosított volt. Nem csoda, hogy – bár több templomban is dalra vagy kobzára fakadtam, ez talán Kilyénben sikerült a legihletettebben, mialatt a többiek a rajzos házifeladatukat készítették.
Az út során több füvesembernél és -asszonynál, ill. kertművelőknél is jártunk. Először a háromszéki Fotosmartonosban voltunk, ahol megcsodálhattunk egy szép kertet, és egy gyümölcsprés manufaktúrát, de a termékeiket meg is kóstolhattuk, és vásároltunk is belőlük.
Egy későbbi napon Csíkkarcfalván meglátogattuk Macalik tanár urat a füvesembert, majd egy komolyabb kőhajításnyira Zágoni Elemér gyógyszerész urat, aki a feketeribizli jótékony hatásait kutatta, és belőle számos gyógykészítményt hozott létre. Végül még ugyanaznap meglátogattuk Éva mamát és férjét is Csíkszentmihályban, és megcsodálhattuk a csodakertjüket is.
A Csíksomlyói Búcsú
„A vonat ment tovább, csak zökkent, meg sem állt…” (LGT)
Csíkzsögödről, a szálláshelyünkről, a templom elől indultunk a helyi keresztaljával. A helyi székelyek mind viseletbe öltözve gyülekeztek. Felemelő érzés volt velük és a látogatóba érkezett magyarországi vendégekkel együtt vonulni. Mint a jó testvérek, ha nagyon együtt vannak. Testvérnépek, ha nagyon együvé tartoznak. Székelyek és magyarok, ha elindulnak, együtt, és legalább lélekben összekapaszkodnak – na ezúttal nem hadba, csak a város túlfelére, Somolyóra. Akkor éreztem efféle mérhetetlen büszkeséget, amikor pár éve a jászberényi csángó fesztiválon én, a születésem szerint palóc gyerek csángó viseletbe öltözve az egyházaskozári csángó barátaimmal meg más moldvai csángókkal együtt vonulhattam a misére…
A szentmise helyszíne a szokásos: a nyereg, a Hármashalom oltárral. Az emberek szinte egymás lábán taposnak. Hogy valamikor talán félmillió is, vagy az idén háromszázötvenezer? Matematikus egyetemi kollégáim talán tíz éve egy légifényképre alapozva százötvenezres becsléssel hűtötték a kedélyeket.
Psszt! Elárulom, hogy teljesen mindegy. Csíksomlyó az a hely, ahol a magyarság szíve együtt dobban, és ez független ki-ki vallásos meggyőződésének mélységétől vagy magasságától, de a pontos létszámtól is. Aki odáig eljut, az mindenki testvér, és talán épp ezt az összetartozás-élményt kellene a Facebook párbajokban nevelkedett és edződött nemzedék számára átadni. Örökségként is: mi így csináltuk, nektek is így kellene!
A rendezvény a létszámnak megfelelően nagyszabású… A dombról nézve azt látni: megszámlálhatatlan emberfolyam özönlik a hegyre minden lehetséges és lehetetlen irányból. A kiegészítő létesítmények a szokásosak: kerítésbe zárva több ponton mentők, az esetleges rosszullétek vagy más bajok kezelésére. Máshol toytoy illemhelyek – ez is fontos. Az odavezető utakon árusok tömkelege: etetők, itatók, de népművészeti használati tárgyak, hangszerek és mások is. Itt ott zenészek hangolnak – a misét nem zavarják, de annak végetértekor a húrok közé csapnak. (Így tettem magam is; megpendítettem a kobzát egy furulyás srác zenéje aláfestéseként)…
Délután visszasétálunk a városba. A Role együttes koncertjének utolsó félórájára jutottam el. Most is feldobott, érzelmileg kinyitott a zenéjük… (Aki nem ismerné őket: székely nemzeti, keresztény rockzene, talán a Kormorán kicsit szelídített változata.) Aztán a művházban székely népművészeti előadás – tánc, ének, mese, modern feldolgozásban. Az előadás után már csak az idő elütése végett is átsétálunk egy kávézóba, és az egynapos böjtöt kávéval, sörrel törjük meg… vagy csak befejezzük?
Éjszaka egy óra körül érünk vissza Somolyóra. A frissebbek a legmeredekebb kalavári úton kapaszkodnak fel a dombra, minden állomásnál megállva, imádkozva, gyertyát gyújtva… Magunkért, a társainkért, és mindenkiért, aki valamilyen nagy-nagy nélkülözést vagy fenyegetést szenved. Itt is, ott is, amott is. Nekem már fellőtték a pizsamát, én a lankán mentem, és az oltár védőernyője alatt pihenni próbáltam. Azt, hogy aludtam volna, csak részben állíthatom – hideg is volt, kemény is volt az oltár öle, forgolódtam is, némi jövés-menés is mindig volt, és talán csak 2-3 óra nettó idő maradt a hajnali világosodásig. Ekkor pedig egyre többen érkeztek, gyalog is, kocsival is, hogy a napkeltét köszöntsék – bár a Napisten inkább a férfi minőség jelképe lehet, a helyi vélekedés szerint maga Babba Mária istenasszony jelenik meg ezekben a pillanatokban (mások szerint maga a pünkösdöt megáldó Szent Lélek Úristen). Sokan összegyűlnek, talán ötszázan vagy még többen is lehetnek, ami egyáltalán nem kevés! és lélegzetvisszafojtva állnak, arccal Kelet felé, és keresik azt a pillanatot, amikor végigömlik az áldás első sugara. Rajtuk, rajtunk, a társaikon és a Földön.
A napvirradat után egy tárogató szavára éneklés kezdődik, később magam is szájba kapom a furulyacsutorát… Kenyérosztás. Borkortyolás. Vagy másképpen: kenyér és boráldozat. Ismerkedés. Éneklés. Beszélgetés. Ölelkezés.
Reggelre kelve a társaság lassan széledezni kezd. Magunk még benézünk a hegy lábánál a Barátok Feredőjébe egy kis vacogtató lábáztatásra, majd ismét hangaszót csalogatok elé a lukas facsőből. Egy hasonló korú, őszülő halántékú hölgy hangos dicsértessékkel érkezik, és maga is lekucorodik a famedence szélére. Később egy fiatal társaság is betoppan, és széki népdalokat kezdenek énekelni – kristálytisztán, és a koruk szerinti lendülettel. Az éjszakai kialvatlanság miatt, vagy talán éppen annak ellenére csodálatosan szép hangszínekkel. Angyalok röpködnek a fejünk felett, csak ne lennénk már mindannyian meglehetősen álmosak.
Később visszakocsizunk a szállásra, a nem-alvás kialvása végett. Délután újabb mofettázás a Csíkszentimrei Büdösfürdőn, majd miccsevés, sörözés egy környékbeli büfében. Utolsó vacsora. Utolsó gondolatok. Utolsó szavak, mondatok – legalábbis ami a Búcsúból még bennünk rekedt – még a búcsú előtt…
Másnap hajnalban buszba vágjuk magunkat és hazarobogunk… Útközben még csobbanunk egyet a mórahalmi fürdőben.
Sosem volt még ennyire nehéz otthagyni a székelyföldi tájat. Talán most volt számomra a legvarázslatosabb!
Vissza! Mindent vissza! Megint vissza! Menjünk vissza!
0 Comments