Balla Ede-Zsolt: Tájaink teste, testünk tájai

Balla Ede-Zsolt – Szakrális Földrajz képzésére Pécs-Vasason 2019. október 26-27-én került sor a Baranya MAG szervezésében.

A hétvége lényünk mindhárom részét (test, lélek, szellem) érintette és “megmozgatta”. Szombaton, a képzés elméleti napján, meghatároztuk a szakrális földrajz fogalmát, ismerkedtünk a szent helyekkel, a Kárpát-medence működésével, ember és táj közösségével, valamint támpontokat adtunk a saját környezetünk üzeneteinek megfejtéséhez, életünk egészségesebbé tételéhez. Vasárnap tájmegismerő kirándulásban volt részünk a Hármashegyen.

Az előadás értékes percei itt megtekinthetők. Köszönjük Szabó László filmes barátunk munkáját!

Balla Ede Zsolt Szakrális földrajz hétvége I. rész
Balla Ede Zsolt Szakrális földrajz hétvége II. rész
Balla Ede Zsolt Szakrális földrajz hétvége III. rész
Balla Ede Zsolt Szakrális földrajz hétvége IV. rész

Szakrális földrajz hétvége – Balla Ede-Zsolt visszatekintése

Bármerre járok a Kárpát-hazában, mindig találkozom olyan helyekkel és emberekkel, amelyek és akik az otthon érzését keltik bennem. Így volt ez október 26-27-én is, amikor a baranyai MAG hívására Pécs-Vasasra mentem, hogy „tanuljunk egymástól”. Számomra a felfedezés hangulata és a világra való rácsodálkozás elsőrendű fontossággal bír, és nagy kihívás volt olyan helyszínre érkezni, hol még nem jártam. A Napüdvözlet Házában egymást jól ismerő, baráti közösség fogadott, és érdeklődéssel várták, mit fog mondani e „messziről jött” utazó. Hamar kiderült, hogy „egy nyelvet beszélünk”, és hiába választ el a Földön közel 800 kilométer, ugyanazok az értékek lelkesítenek.

A kertvárosi/falusi környezet ideális a szakrális földrajz témájához, sokkal inkább helyén valónak érzem ezeket a helyszíneket, mint a nagyvárost. Bevallom, eleinte foglalkoztatott a kérdés, vajon Pécsen hová is kell mennem, ám teljesen megnyugodtam, amikor a szép kertet megláttam. A levendulabokor, a kis zöldséges és a tágas udvar rögtön a szívembe lopta magát, ami a gyönyörű őszi időben még szívet melengetőbb volt. A legnagyobb meglepetés azonban régi ismerősökkel való találkozás volt, és örömmel derült ki számomra, hogy ők szintén részt vesznek a hétvége programján. Az egész helyszínen érződött a rend, és az, hogy egy jól meghatározható – élő – szellemiség keretében működik.

Az első fél órában próbáltam „megérkezni”, de ez nem volt egyszerű az előző napi hosszas utazás és a „sok” bemutatkozás miatt. A figyelmem is elsősorban a program előkészítésére irányult, hiszen igyekeztem tartani a tervezett kezdést, siettem kipakolni és a technikát összeszerelni. Ezután már volt pár perc lehetőségem „egyik lábamról a másikra állni”, ami sokat segített a „földelésben”. A cipőtől való „megszabadulás” segített a helyiség bejárásában, s ekkor tűnt fel a WC használati szabályzata is, mely szerint az angol típusú illemhelyért fizetni kell, de a „komposztbudi” ingyen van. Nem szeretném részletezni, mik jártak a fejemben, de a szám egy igazi mosolyra húzódott.

És nekiláttunk. A kezdést szimbolizáló közös ima és felajánlás után teljesen megérkeztem, a belső derű állapota fokozódott, és összeszedetten, lendülettel vágtam neki a „mondókámnak”. Észre sem vettem, hogy repült az idő – bizony így van ez akkor, ha olyasmivel foglalkozunk, amit igazán szeretünk – ugyanakkor néhány fáradt pislantás és kényelmesebb ülést kereső mozdulat figyelmeztetett a szünet fontosságára is. Tudom magamról, hogy az agy egy idő után nem képes adatot feldolgozni, ezért ilyenkor teljesen hiábavaló erőltetni az információáradást. Meg kell mozdulni, levegőre kell menni és viccelődni, hogy „a rendszer frissülni tudjon”.

Délelőtt a világ alapvető szellemi működéséről adtam át pár gondolatot, majd ezt az ideológiát vizsgáltuk a székelyföldi tájra leképeződve. Saját kertemről beszélve igyekeztem olyan gyakorlati tanácsokat is megfogalmazni, melyek szerintem (nem csak a résztvevőknek) segítenek az elméletek gyakorlatba ültetésében. Mivel a puding próbája az evés, fontos számomra az, hogy ne csak beszéljek életről, világról és szent helyekről, hanem saját életemben meg is valósítsam őket. Szellemi-lelki tanítóim mellett a legtöbb gyakorlati tudást a kertészkedésen keresztül tapasztaltam meg, ezért nagyon fontosnak tartom az Anyaföld „művelését” és „karban tartását”. Vallom, hogy úgy viszonyulsz az élethez, ahogy a tájjal – és annak egy rád bízott darabkájával – bánsz. Ha műveled, benned és általa megszülethet a Nagy Mű, mely mívességhez és műveltséghez vezet. Ha karban tartod, lehajolsz hozzá és a karodba veszed: szíved elé emeled, szereted – méltó gyámjává, gazdájává válhatsz: általad és benned eltűnik a gaz, és gazdagság születik amerre csak jársz.

Ez a gazdagság nyilvánult meg az ebédnél, a Magyarok Asztalának rendje szerint. Kívánom, hogy sokan és sokszor tapasztalják meg a szeretettel készített, szabadban elfogyasztott étel életadó erejét! A tanítás szerint az embernek háromféle erőre van szüksége, melyeket különböző típusú táplálék által nyerhet. A testi erőt a fizikai táplálék adja, de bármennyit eszünk is, „lelki erőt” nem nyerhetünk általa! Lelkünk erejét lelki táplálékkal tudjuk csak növelni: ezt imából, szertartásokból vagy – divatos szóval – meditációból szerezhetjük be. Végül ne feledkezzünk meg a szellemi táplálékról sem, mindazon tanításokról, melyek tudatunkat táplálják, erősítik és teszik fényesebbé.

A nap végén többen kérdezték, mi lesz a másnapi program. A legteljesebb őszinteséggel válaszolhattam: nem tudom… Vasárnapra ugyanis kirándulást terveztünk a Hármashegyre, de sem a szervező, sem jómagam nem ismertem az utat. Szerencsére a házigazda hölgy és páran a csapatból jártak már arra, így őket kértük fel iránymutatónak. Induláskor arra kértem mindenkit, hogy váljék indiánná: úgy mozogjon a természetben, mint aki belőle született és benne él, ugyanakkor meglát minden jelet és nyomot, mely az útján előre vezeti. A felfedezők lelkesedésével és „friss szemmel” vágtunk neki a „kalandnak”.

Rejtek-ösvényen és elhagyatott telkeken keresztül emelkedtünk fel a szőlősök tetejére. Ahogy kiléptünk az erdőből, egy csodaszép fényjáték köszöntött: aranyló sugarak szűrődtek be az erdő kapuján, jelezvén, hogy „nyitva van az aranykapu”! Átléptünk rajta, s azonnal felismertük a különbséget szántóföld és erdő között: jobbra tekintve agrársivatag, balra nézve élő erdő fogadott. Nem kellett már sokat gyalogolni ahhoz, hogy meglássuk célunkat: a sövénnyel szegélyezett út egy tágas kaszálóra vezetett, melynek végében hívogatóan magaslott a Hármashegy.

Szívünkkel hangolva köszöntöttük a hely őrzőjét, majd – néhányan – mezítláb folytattuk utunkat. A csapat lelkes gyerekei még gombát is találtak, és a természet ajándékait hazáig cipelték. Egy ideig a felhagyott bányához vezető vasúti töltésen haladtunk, majd a turistajelzést követve felmentünk a kövestetői kilátóhoz. A masszívan megépített torony tövében fogyasztottuk el a magunkkal hozott „ebédet” és pihentünk egy kicsit a „csengőkövek” [fonolitok] szomszédságában. Tovaindulás előtt még körbenéztünk a Mecsek dombjain, majd a nyereg irányába folyattuk utunkat.

Sajnos nem mindenkinek maradt lehetősége a végcélig, a Hármashegy megmászásáig velünk tartania, így a gyerekes családoktól búcsút véve léptünk rá az adótoronyhoz és jégelhárítóhoz vezető aszfaltra. A hely nagyon nyugtatóan hatott rám, a hosszas erdei sétában „megfürdettem” lényemet, és a meredek kaptató sem okozott gondot. Lám, nem csak székelyföldön lehet megizzadni, míg a tetőre kiér az ember! Kicsit hiányoltam, hogy nincs kilátás e csodás helyről, de minden irányban az erdő zöld függönye borult ránk. Érdekes módon még a „sugárközpont” sem zavart, bár tényleg nem oda illőnek találtam az épületeket.

A középső csúcs szélén letelepedtünk egy kör alakú helyre, és „hangolódtunk”. Felidéztük a hármas halom szimbólumát, emlegettünk pár Kárpát-hazában még előforduló hármashegyet, végül egy vizuális gyakorlat révén „energetikailag” tisztítottuk és erősítettük a helyet. A szer végeztével, „tovább emelkedett hangulatban” kerestük fel a hegy északi oldalában levő „alcsúcsot”. A kanyargó ösvény egy „kőrakáshoz” vezetett: határozottan látszott, hogy szabályosan kialakított, kör alakú földhalom közepére emelték. Szent Erzsébet himnuszát énekelve tudatosult bennem, hogy az előző helyszínen is inkább nőies erőket érzékeltem – ez esetben a hármashalom a női termékenység szimbólumává alakult bennem, ahol a középső halom az áldott állapotban lévő anya pocakját, a két szélső halom pedig a kebleit, a „Tejút földi csatornáit” jelképezi.

Szent Erzsébet himnusza: https://fb.watch/igYeEHdGFo/

Ezek után már meg sem lepődtem azon, hogy a harmadik halom is szabályosan kialakított földképződmény, tökéletes tükrözése a Püspökszentlászló fölött találhatónak. Mint később kiderült, a Hármashegy tengelye 45 fokos szöget zár ÉK-DNY irányban, valamint a két szélső halom nem csupán formailag hasonlít, de azonos távolságra is fekszik a középső csúcshoz képest. A halmok jelenleg nagyon egyszerű neveket viselnek: a Hármashegy déli oldala a Hegyelő, az északi oldal a Hegymöge, a közepe a Hegyköze – azonban nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez mindig is így volt. Összbenyomásom alapján a Hármashegy egy nagyon ősi helyszín, mely a Zengő nyugati társaként „teljesít szolgálatot” a Mecsekben.

A hazavezető úton – már a szürkületben baktatva – biztosan tudtam, hogy visszatérek még. Vár rám a Zengő, valamint a Hármashegy és Zengő-hegy között megbújó Püspökszentlászló: egy újabb hármasság, mely a bennünk lévő harmónia visszaállításában és megtartásában segít.

0 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük